Mozdulatlan álltam ott a sír előtt,
emlékszemekbe néztem réveteg:
hogy lehetne még csak egyszer látnom őt,
s remegve fogni azt a két kezet?

Mécsvilág - mint lepke szárnya -  billegett,
fehér virágok selyme nyugtatott.
Őszi búval úsztak fenn a fellegek,
s lenn a mélyben sok néma, vak halott.

Méla szellő játszódott a lombokon,
rozsdabarna gyűrt avarba tépett.
Lépkedett a szürkeföldes hantokon:
körbejárta birtokát a Végzet.

Egy, csak egy, ki várta ritka jöttömet -
éji börtönén sima kőlapok -,
összetörte mellkasát a földtömeg,
s két szemén a fény többé nem ragyog.

Pihenj Anyám, pihenj – siratni nincs erőm,
hisz tudod: férfibánat titka mar.
Lélekharang kísér bús-csilingelőn
majd engem is - meglátod -, itt hamar.

      2016.11.02 . Csorba Tibor