Miért kínoztok folyton, mit kértek számon,
mért meséltek nekem mások fájdalmáról,
vonszoltok vizeken át és az aszályon,
vijjogó dalotok a szívembe markol.
Örömet ígértetek, lányokat, gyönyört,
sugárzott öletek meleg vonaglása,
de nyugalom helyett mily nagyon meggyötört
haragotok, most fetrengek megalázva.
Szivárvány nélkül az egem olyan szürke,
mint Prométeuszt tépnek önvád-madarak,
Istent kérem, szenvedésem tovább ne tűrje,
mert a lelkem kínok martaléka marad.
Kerülöm a giccset, silány ragrímeket,
ha teszem, akkor magamtól plagizálok,
még remélem, van időm, és nem sietek,
céltalan repdesek, akár a sirályok.
Melegen dorombol szerény, kis otthonom,
a tört-kék emberség még csillog szememben,
a világ zaját már megszűrve hallgatom,
az éjszakáim csendben fogadnak engem.
A lényegem keresem lágy sorok között,
nem töltöm lelkemet újra a haraggal,
a végső megbékélés belém költözött,
jó szomszéd maradok a Holddal, a Nappal.

2014. 10. 02.