Egy érzés csupán,
mikor ködös hegyek várfokán,
üres hollófészekben károg a magány.

Tavaszi nap, a simogató szél mesél,
szíved még valami jót remél.

Vadvirágok illatát 
ontják tavasszal rétek és a fák,
gondolod, lesznek még csodák?

Nyári éjben hullócsillag suhan az égen,
még hiszed, lesz olyan, mint régen.

Őszi napnak hajnalán zúzmarák a fákon ülnek,
s a madarak elrepülnek,
mind tovaszállnak,
várod majd, tavasszal hátha újra rád találnak.

Fények gyúlnak sötét temetőben,
s még visszanézel elmenőben,
intesz, találkozunk a jövőben.

Mikor megcsillan a téli fény
befagyott tó jegén,
s eltűnik felhők közt majd, szegény.

Hideg szél fúj, mely a csontodig hatol,
de jó is lenne otthon, valahol.

Már sárgult levél se ring a fán,
csak volt, elmúlt, ennyi tán.

Mind egy kusza érzés volt csupán,
mint e vers is, talán.

TM