Az ablaknál ülök, még várok valakit,
mint az öregek, hiszen én is vén vagyok,
a hajnali tejköd önmagamba halkít,
a reggelek ilyenkor süketek, vakok.
A szemközti dagadt ház elvadult kertje
csonka fát őriz, ága mint a törött csont,
a szomszéd kutyája az éjbe eleresztve
fáradtan, tépve óljába visszaosont.
Múlik a délelőtt, a kopott ködköpő,
betoppan a dél, pálinkás étvágyhozó,
majd sárga felhőkkel takar be az idő,
és azzal vigasztal, hogy nem lesz már több hó.

Tavalyról maradt avart kapunk vacsorára,
mit a túlpartról hoz egy elkötött ladik,
az ablakoknál ülünk csodára várva, 
hogy végre bekopognak hozzánk valakik.  

2014. március 14.