Gyermekarcod reggelente
a kéklőn fénylő eget leste,
valami furcsa, vonzó vágy keringett
ártatlan gyermekszívedben,
repülni szerettél volna a madarakkal,
messze-messze,
hegyek fölé, vizek fölé szállni,
- a nagyvilágot onnan, a magasból látni.

Múltak a hosszú évek csendben,
elszunnyadt az álom gyermeklelkedben,
már nem gondoltál repülésre,
más vágyak költöztek szívedbe.
Végezted dolgod, napról-napra, évről évre.

Ám amikor egyszer,
egy a régihez oly hasonló napon,
felnéztél az égre,
és láttad az óriás fehér felhőket úszni tavasz-kék tengerégben,
és rezgett körülötted a levegő áttetsző ezüst-fehéren,
és a távoli kékhegyek övezte virágos zöldmező öblében,
és bár hívott megszokott utad biztonságmezsgyéje,
mi nem kalandot nyújt, csak vezet előre,
te hirtelen megálltál.
Megálltál, mert szíved egén újra ezer madarat láttál,
és velük szállni, repülni már annyira vágytál.

Festővásznad előtt aznap este
az ecsetet először égkékbe mártva, majd aranyló zöldbe,
lefestetted szép álmod, hogy mindig lásd, megmaradjon örömödre.
Vágyad akkor lengő léghajóba ültetted,
és repítetted,
repítetted messze - messze, fel a magas égbe,
fel a fénylő végtelenségbe.

2024. január  11.

(Ezt a versemet Péch Chikány Béla festőművész egyik csodálatos képe ihlette)