Ezen a ködös, esős decemberi éjszakán álmomban, Párizsban voltam Veled. Nem tudom, te ugyanazt álmodtad-e, ezért elmesélem Neked.
                A semmiből jöttél hirtelen, szótlanul kinyújtottad felém a kezed, én megfogtam, és követtelek. Nem beszéltél, csak sejtelmes mosoly játszott az ajkaidon, így én sem kérdeztelek. Valahogy nem kellettek szavak, csak az a csendesen szelíd érzés odabent. Aztán a kocsiban csak megszólaltál; van egy meglepetésem neked, - mondtad, és újra körül ölelt a néma várakozás. Nem árultad el mi az, s én nem kérdeztem, csak a kezedet fogtam erősen – még a repülőn is -, el ne engedd, el nem hagyj engem! Aztán a gép ereszkedni kezdett, majd taxiba ültünk. Én, aki még sohasem jártam kis hazám határain túl, megigézetten, csillogó szemmel szívtam magamba Párizs ezernyi szépségét.
Sétáltunk a suttogó Szajna partján – még mindig kéz a kézben, csendesen bandukolva, majd az ezerszínű fénybe öltözött utcákon sétáltunk -, aztán egy csendes hotelbe vittél. Meglepődtem, mert jó ismerősként üdvözölt a tulajdonos, és nagyon – nagyon kedves volt. Csak később súgtad meg, hogy már évek óta ismered, és ezernyi emlék fűz ehhez az épülethez, kora ifjúságod óta. Meghatódtam, hogy most én is részese lehetek, én is itt lehetek.
Aztán a szobánkba léptünk. Gyönyörű – mesebelien szép – szobácska volt, telis-tele meggyújtott gyertyával. A vacsorát a szobánkba kéretted, s én rád hagytam a rendelést, hisz te tudod, hogy mi lenne nekünk a jó, hisz ma éjjel te vagy a varázsló.  Mennyi idegen étel, felsorolni nem tudnám! Az osztrigát csak te szereted, de a kedvedért a rákból én is ettem. Aztán – nem tudhatom, honnan vetted az információidat, talán nyomoztál kicsit, talán mindig is tudtad, talán egy másik álmodban megálmodtad – a kedvenceim kerültek egymás után az asztalra. Ennyit talán életemben nem ettem egyszerre, s mégsem éreztem soknak, vagy terhelőnek. Egyszerűen átadtam magam eme álombéli csodának, a meg-meglobbanó gyertyafényen keresztül kerestem szép szemedet. Talán kiolvashatom belőlük, mivel is érdemeltem ki ezt a szép ajándékot. Ám azokat árnyék fedte, láthatatlan maradt a lélek gondolat. Vacsora után fehérbort iszogattunk, könnyű mámor vett a karjaiba és ringatott szelíden. Tudtam, hogy nincs még vége a csodának, várakozás feszült bennem, pír borította el arcomat, mi lesz még ezután?
Gondolataimba merülten – megigézetten -, csendben üldögéltem, s átöleltek a gyertyák hunyorgó fényei. Béke volt bennem, olyan, mit a templom hűs padján üldögélve éreztem, valamikor gyermekkoromban. Ezek az érzések átsugároztak rajtam, és ettől még könnyedebbnek éreztem magam. Mintha megszűnt volna a gravitáció.
Megfejthetetlen volt az arcod. Ezernyi érzésről mesélt. Sikerült a meglepetésed, és ezt arcomra, szemembe festette a pillanat, s éreztem, mekkora örömet jelent ez Neked. Úgy nevettél, mint egy pajkos kisgyerek, akit csínyen kaptak. Bátortalanul fogtam a kezed, nem tudtam, mit is szeretnél még, mit vársz ettől az éjszakától, de valahogy éreztem, semmi olyat, amit én ne szeretnék. A bizalom teljesen átjárt és a tenyeredre helyezte a lelkemet.
A szívemben halk, kedves, lágy dallamok keltek, ringattak és felemeltek. Te, mint aki jól tudja, hogy mi játszódik le bennem, egy rejtett szekrénykéhez léptél, matattál kicsit, majd a szobát elárasztotta, betöltötte a bécsi keringő szívemnek oly kedves dallama. Meglepődve néztem Rád. Pont erre vágytam! Te hozzám léptél, kezedet nyújtottad és én elfogadtam azt. Nem számított az idő, a repülő percek és órák, egyik keringő a másik után hangzott fel, éreztem ujjaid érintését a vállamon, erős karod szorítását a derekamon. Milyen picike is vagyok melletted! Néha-néha alig érintette a lábam a földet, szárnyaltam Veled, és csak táncoltunk, táncoltunk, míg a hajnal, piruló orcával – nem is tudom, mit gondolhatott -, be nem kukucskált az ablakon. A varázslatot feloszlatta az éledő fény, s én újra ott álltam már vén Dunánk partján, kabátomba belekapott, és megráncigálta azt, a hűvös, hajnali szél.
                Ám ennek az áttáncolt éjszakának minden pillanata bennem él. Ilyen az, amikor egy kedves jó barát, kinek szívében legalább annyi fájdalom és vágyakozás van, mint az enyémben, akinek a sorsa hasonló kockákat vetett – főleg, ami a barátokat, szeretteinket, és a szerelmet illeti -, mint nekem, egy csodálatos éjszaka erejéig engedi, hogy lelkeink összeölelkezzenek, hisz a szívünk mást, és mást szeret.