Derűről álmodom,
mosolyt látni
szomorú arcokon,
kart karba öltve,
boldog emberek
énjéből áradjon az élet,
változzon színessé,
mi eddig volt szürke,
bárhogy volt is akkor,
és az idő összegyűrte,
mert tanítottak minket
gyönyörű szavakkal,
majd körülvettek
buta, ostoba falakkal,
rácsok mögött él,
ki szabadulna végre,
imát mormoltunk,
majd esküdtünk az égre.

Legyen olyan a világ,
hogy ne akarjunk ölni,
csak élni mindaddig,
míg karunk tud ölelni
olyat, ki arra érdemes,
te csak szeress,
mindig csak szeress,
kit lábbal tiportak,
segíts felemelni,
adj neki erőt,
s azt ne vegye el senki,
mert bitang, ki elvesz,
s nem ad cserébe,
hulljon rá átok
annak ördögi fejére.

Ha már nem lehet
egész a világ,
legyen lelkünk erős,
hogy ne kelljen félni,
csak tenni a jóért,
és mindig remélni,
a bűn mellett
érlelődik a jóság,
s lesz megint
az álomból valóság,
mert egyszer majd,
ott a távoli létben,
hol nincs kapzsiság,
csak szeretetéden,
ott majd erről álmodok,
s vagyok kóborló lélek
a csupasz ugaron,
de ha közös a szándék,
nagy lesz az ajándék,
választ itt ne keress,
te csak szeress,
szeress.

TM