Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Depresszió huss!

Marika Lovász
Marika Lovász képe

Már-már depressziós lettem. Oly mértékben nyomaszt a sötétség, a négy fal között lét, hogy lefekvésre késztet. Beteg vagyok ettől. A semmittevéstől. Hiába jönnek gondolatok, nem tudom leírni. Nincs kedvem hozzá. A tévé engem nem igazán köt le. Keresek valami filmet. A film nem segít elterelni gondolataimat. Elalszom. De hogyan? Egy óra múlva ébredek, csurom vizesen, nem kapok levegőt, kiszáradt a szám, elfog egyfajta félelem.

Bekapcsolom a Tévét. Beszélgetnek valakik, aztán átkapcsolok, szörfözgetek, és meglátom a szinészt. Életéről mesél. Vidáman, jókedvűen,. Azt meséli, szinte egyidős kislányával az unokája. Nem engedheti meg magának, hogy koros legyen, gondoskodnia kell kicsiny gyermekéről, annak jövőjéről. Hogyan tudja nem összekeverni a kislányt az unokával? Sehogyan. Meg sem kíséreli. Az unokát is kislányának tekinti.

Egyetlen kapocsom most az unokám. Minden nap ír, telefonál, hogy elmondja sanyarú! érzelmeit, össze-vissza álmait , amelyekből nem lát kiutat. Túl szép, túl érett, túl intelligens a korosztályához képest, ezért esélye sincs , hogy a vele egykorú fiúk úgymond Úgy! közeledjenek hozzá. Túl sok nekik. Megszakad szívem érte, ha sírni hallom. Kesergi, hogy napközben többször is ránézeget Zsoltra, akiről pontosan tudja, a bokájáig sem ér fel, és ő mégis szuggerálja, hátha reá tekint, küld egy jelet, tetszel nekem hallod? De semmi. Nem értem miként lehet ez? Elhagyott a józan eszem? Édes jó Istenem! Hogyan tudnék segíteni neki? Lennék csak ott, egy jól irányzott taslival észre téríteném ezt a Zsoltot.

Norbira gondolok. Ő pont az ellenkezője volt. Kicsinyke, már-már pici. Kis súllyal született, aprócska gyerek , ehhez képest az esze felért a korosztályáéhoz, ezért mindenki borzasztóan okosnak tartotta. Milyen pici, és milyen okos! Kedvenc volt a felnőttek körében, a gyerekek inkább elnéztek mellette. Kis vakarcs... És ő naponta úgy jött haza, nem akarok iskolába menni, lökdösnek, nem játszanak velem, nem szeretem őket.

Hogy a csudában van ez? Az egyik túl érett, a másik túl fejletlen. Norbi örök kisebbségi érzéssel küzd, próbálja alkohollal, ostoba játékokkal palástolni “nagyságát” . Nem képes a valóságos élettel megbírkózni. Negyven évesen még mindíg küzd, nincs szerelme, nincs párja, teng leng a világban. Senki sem tudott segíteni rajta. Én is kevés voltam. Néha még eszébe jutok, gyanítom mindenféle érzelem nélkül. Azt mondja eljönnék hozzád. Tudom, hogy nem jön, csak mondja. És én külön már nem hívom.

Bezzeg cserfes unokám ki tud zökkenteni, szürkeségemből. Olyan őszintén nyílik meg előttem, nekem, eszembe az jut, ifjú koromban én soha senkinek nem tudtam elmondani gyötrelmeimet, szerelmi kínjaimat, céljaimat, életemet aggasztó gondolataimat. A mamának nem volt rám külön ideje, sokan voltunk, és más nevelési módszerek voltak akkoriban. A szülők és gyermekeik között távolság volt! Nagy távolság, ezt tiszteletnek hívták, ma azt gondolom, ebben a szeméremtől kezdve az alsóbb-felsőbb rendűség hierarhiája, bőven benne volt.
Elfáradtam, gondolataim álomba ingattak. Felébredtem, hétágra süt a nap, csak úgy hívogat: gyere sétálni , hagyj ott csapot-papot!

Megyek, a derpressziót odahagytam.

 
Rovatok: 
Irodalom