ballada

Lassan lépegetett, botorkálva haladt,
vörös szőnyeg süppedt poros bocskor alatt.
Sötét köpenyege bokáig takarta,
melle alatt nyitva, kandikált ki lantja.
Süveggel borítva vállig érő haját,
búzavirág kékje szemei sugarát.
Szőke hajkorona lengve szegélyezte,
szellő játszadozva orcáját legyezte.

Kíváncsian várva, kordont állt a tömeg,
a trónig az utat két oldalt tölti meg.
Mintha csak jelölné, Itt van érkezésed,
Lehet üdvözülés, vagy akár a végzet!
Mert amit most elzengsz a király fülének.
Mennyország vagy pokol, el kell énekelned!
Előle nem bújhatsz, rád talál a sorsod,
színe elé állva el kell ezt dalolnod!

Megáll a trón előtt, kalpagját levéve,
térdre ereszkedve tartja a kezében.
Széles mozdulattal maga előtt húzza,
félkörívben suhan, levegőben úszva.
Majd fejére teszi, gondosan illesztve,
még két térde hajlik, pukedlit biggyesztve.
A király csak bólint, kimért méltósággal,
fogadva ki köszönt, szótlan komorsággal.

Délceg vitézek közt színpompás szivárvány,
dámák hada pózol, napot túl ragyogván.
Ahogy körül veszik uralkodójukat,
mezei virágként koszorút alkotnak.
Hajolva bókolnak, mint réten a fűszál,
hullámzó tengerként ott ahol a szél jár.
Csupa mosoly – derű, kellemes, negédes,
tarka selyem kosztüm, szűzies, szemérmes.

Felegyenesedve, köpenyt félre hajtja,
bal markába simul rézsút függő lantja.
Énekelni kezd, még jobbjával pengeti,
szelíden zsong húrja, épp hogy csak sercegi.
Kísérő akkordját a történetének,
messziről érkezve, amit most regél meg.
Csend támad, rá tekint, ezer szem függ rajta,
megrettenve kissé, megremeg a hangja.

Tudja e történet, mit, bárhogy kerülget,
indulatot szül, s a fejébe kerülhet.
Mert nincs oly király, ki, értené e tréfát,
súlyossá nő a csend, még nyújtja a strófát.
Ezzel is időt nyer, még merszét kutatva,
erőt gyűjt a szóhoz, mielőtt kimondja.
Görcsös ujjaival mintha kapaszkodna,
szorongatja lantját, a nyakánál fogva.

Szavainak ízét lágy dallamba mártva,
hangszerén kísérve mondattá formálja.
Árnyalja elnyújtva, díszité, s nem mímel,
szócsengőként, pendül, a végére, s rímmel.
Föltekint, körül néz, az arca meg rezzen,
azt, ki a trónon ül, azt, látja ott szemben.
Számtalanul sokan, körbe állják őket,
Mint kik jeget várva, lesik a felhőket.

Ahogy áll szálfaként, felegyenesedve,
egy fejhosszal megnyúl, fentebb emelkedve.
Most kimondja végre, mi a lelkét nyomja,
tőrként kúszik a szó, villámokat szórva!
Ijedten szét fröccsen, túl ott átellenben,
király körül a nép, még ő, meg sem rebben.
Nehézkesen mozdul, s csigalassúsággal,
menykő sújtott tölgyfa, lehanyatlásával.

Melyet égzengéssel a zivatar tűzdel,
még szelíden eldől levél zizegéssel.
Úgy temeti arcát, nyitott két kezébe,
csak homloka látszik, görbült tenyerébe.
Nyomasztó csend támad, néhány pillanatra,
újra megszólal ő, lant húrjába csapva.
Dalba kezd, a fejét ég felé fordítja,
Azt, aki ott fönt van, kérlelve szólítja;

- Urunk és teremtőnk, földi létünk atyja,
te, kinek nem számít, apraja vagy nagyja!
Életünk csak porszem, rövid létezésben,
ragyogó égboltod csillagtengerében.
Jóságod végtelen, irgalmas, és áldott,
miért teremtettél s Jézus is megváltott!
Köszönöm az erőt, amit adtál hozzá,
ha majd lélek szárnyán megérkeznék hozzád!

Arra kérlek Uram, ne kérd senkin számon,
mi velem történne, az csupán a vágyam!
Fogadj országodba, hová megérkezve,
hű társam, hangszerem, tartva két kezembe!
Földi királyunkért, kinek lelke tört el,

imám elmondhassam, szemeimben könnyel!
Légy véle nagylelkű, vigasztalva óvd meg,
mert a te helytartód, s híven követ téged!

Imát befejezve, kalpagját levéve,
fejét lebocsátva, ereszkedik térdre.
Mint vihar zengése, dörren még egy nagyot,
legyen meg Istenem a te akaratod!
Döbbenet terül szét, néma köntösében,
Félelem füstjeként gomolyog a téren.
Nem mozdulva senki, szobormerevségben,
szemük felségükön, mint aki nincs ébren.

Most mégis megmozdul arcát felemelé,
ahogy előre néz, azt, aki térdelé,
Kezét felemelve, int neki hogy, állj fel;
- Jer ide elébem, lássam ki vagy, mond el!
Igaz, rossz hírt hoztál, feladatod tetted,
nyílt és becsületes, vakmerő volt tetted!
Nyelved nem idomult, alázatos szóra,
kegyetlenül kemény, igazságod szórta!

Csak amit nem tudsz, mert hatalmasnak látod,
égig érő trónján, felséges királyod.
Mikor döntenem kell, életről, halálról,
emberi sorsokról, otthonról, hazáról!
Terhétől roskadva, rogyadozik térdem,
felfogni nem tudom, soha meg nem értem!
Nem hiszitek el, mert körül vesznek százan,
szomorú valóság, nincsen árvább nálam!

Ha kell millióan, körül hízelegnek,
rettegnek és félnek, soha nem tisztelnek!
A törvényt s jogot, mit rajtam számon kértek,
nem az én döntésem, s kegyelemnek véltek!
Ítélkeznem kell, mert a kötelességem,
ahogy írva vagyon, s ez nem csak szeszélyem!
Amikor kimondom, s arcotokat látom,
pokolban röpít el királyi magányom!

Lásd, te is, te ifjú, büszke, bátor dalnok,
ki elébem állva, pengetted a lantod!
Amit eldaloltál, s ez nem félreértés,
Ahogy írva vagyon, bizony, felségsértés!
Tudja, aki itt van, s ítéletem várja,
az csupán egy lehet, a fejed az ára!
Ám átkot vállalva, amit most meg teszek,
népem, s Isten előtt törvényszegő leszek!

Kamarásnak int, ki előáll egy zsákkal,
erszény aranypénzt tesz, elé egy kupával.
Az ifjú elé lép, s lantját hátra tolva,
nyakán maradt fejét, porig meghajtotta.
Felegyenesedvén az italt kiitta;
- Istenem, királyrom, e szavakat mondva!
Majd ahogy érkezett, elment meghajolva,
az erszényt s tartalmát, maga mögött hagyva.