Csillagok magánya lángol messzi, távol,
bennem régi lázak dúlnak, dideregnek,
nem feledkezhettem meg arról a lányról,
ki iránt a vágyam most is mohó, eretnek.

Egykori lobogás bőrömön felvacog,
és iszonyú szépségek újra derengnek,
szívemre törnek a tavaszi hajnalok,
mint az öregségbe már számkivetettnek.

Akkor úgy volt, hogy megáll felettünk a Nap,
lüktetés, levertség utamra elkísért,
mint mágnes delejezett minden pillanat,
és én koldultam, sírtam a szerelemért.

De nem fúltak a mélybe pézsma illatok,
szerény barkát tépek bokrok fél-árnyain,
megtaposva, törve is szerelmes vagyok,
élni a télben is mily nagy, gyönyörű kín.

Roskadt égtájakat csak a karom tartja,
a szeszélyes élet szélén szédelgek,
de lassan sodródom már a végső partra,
addig csillagos magányom itt lesz Veled.

2014. febr. 19.