Földön járó, földön látó
csillag-látomásban érkeztél.
Jöttél, és nem kérdeztél.

Nyugalmat robbantó lényed
lett a mindent jelentő élet,
és égtem szerelmed tüzében.

Íves szép szád kelyhében
hoztad az örök tavaszokat.
Simításra vágyó selymes hajad

tavasz illatával markolt belém,
már akkor húspiros nyelved hegyén
éreztem csókod égető tüzét.

Ebben a csillag-látomásban,
ebben az édes életlobbanásban
jel voltál! Életed folytonos üzenetét

hoztad, s valahol a jövő ölében
fonódva ölelt a karod. Kezed
vággyal úgy érintett, mint aki szeret.

Jelenben éreztelek, gyöngéden,
és nem kellettek nagy szavak,
hogy csendben átkaroljalak.

Jöttél, mert jönnöd kellett.
Jöttem és köszöntöttem benned
az ébresztő hajnalokat, napokat,

és fogadtam lágyan ölelő karodat.
Nagyon kellettél már - súgom,
csillag látomás ez a keresett úton,

ahol kettőnk vágyó élete rögtönöz
valódi értelmet. Az élet nem kölcsönöz,
de osztja önmagát, tudod. - Léphetnél,

de kérhetünk e többet az életnél?
Hiszem, csakis benned és bennem,
csakis tőled és tőlem, minden üzenetben

az élet jelez, s így mondom el neked:
köszönöm, hogy együtt lehetek veled.