Csendedbe burkolsz, nem beszélsz,
szép, barna szemed némán becéz,
s míg le nem veszed rólam tekinteted,
szellem-kezed lassan vetkőztetni kezd,
ajkad bársonya lágyan érinti bőrömet,
finoman kíséri útját becéző ujjbegyed,
nyomában apró vágy-tüzek ébrednek.

Csendedbe burkolsz, nem beszélsz,
mosolyogva várod, hogy a kéj,
viharként sodorjon széles melledre,
de várj, ne siess el semmit kedves,
jó ez a kínzóan édes szenvedés,
nyugalmam úgyis lassan elég,
s karomat fűzöm nyakad köré.

Csendedbe burkolsz, nem beszélsz,
nincs már tudat, s nincs már ész,
csak a féktelen vágy űz egyre feléd,
engedd, hogy most én becézzelek,
remegő testeden hagyd a kezemnek
fáklyáját gyújtani a szerelemnek!

Felborítom igéző, kedves csendedet,
akarom reszketve, forrón a testedet,
elég a játékból, jaj, nagyon kellesz,
hozzád bújok, el soha nem eresztlek,
érezd, hogy mennyire szeretlek téged,
s lángját a tébolyító szenvedélynek!

Szép barna szemed már nem becéz,
vágy homályosítja be fényes tükrét,
egyre kapkodóbbá válik lélegzeted,
vadul ver szíved dobbanó szívem felett,
suttogom szeress még, szeress, szeress,
ezernyi bók és felszakadó sóhaj a felelet,
tündérországot adsz a szivárvány felett.