Ahogy a hó a fehérben, csendben alszom
az üresség álmos rétegei között,
félelmem a befuthatatlan pályákon
hulló falevél ereibe költözött.
Hiába kísér sunyin a bánat, a gond,
az est párnáján elnyújtózva még épen
leszek magamnak az archimédeszi pont,
lemerülők mélyre magányom csendjében.
Perchomokszem, a végtelen ürüléke
pereg a végtelen lyukas szitáján át,
kóborgok messze, tereken túli térbe,
ahol meglelem a forrongás nyugalmát.
Már csak önmagammal küzdök, viaskodom,
ajkamon lázadó remete fohásza,
nem számít a kár, veszteség és a haszon,
indulok hát lázadásaim nyomába.

2014. 05. 28.