A konyhában apró neszek űzik egymást,
párbajuk foszlányai kifolynak az ajtó alatt.
Kicsiny koccanások, csörrenések:
némely üveghang, más porcelánok szopránja
és csak egy-egy tenor, netán basszus felelget.

Mi lehet ez?
Valami vendégjószág kóricál a spájzban,
s lök óvatlanul befőttesüveghez konzervdobozt?
Volt már egér a lakásban –
három napba telt kitessékelni a kis cincogit.

Nem, nem – az edények játéka ez.
Végre maguk közt lehetnek, s beszélgetnek.
Frissen fürösztve a család kedvencei –
nem régen még a mosogatógépben gőzölögtek -,
tányérok, bögrék, poharak a fő trécselők.
Bejelentkezik a leveses fazék – bableves volt az ebéd -,
de a férj, a vastagfenekű lábas hamar leinti:
a nyomaték kedvéért megzörrenti méretes fedőjét is.

És persze a palacsintasütő, meg kedvese a wok –
a serpenyők bölcsei – külön párbeszédet folytatnak, egymáson…
A borospoharak jókedvűen koccannak még egyet, emlékezve
a nemes nedűre, mely élénk színt kölcsönzött nekik.
A fiókban helyezkednek a kanalak, villák, kések –
a kenyérvágó fogat reszelne, ha a késélező a közelébe csúszna.
Száradna már a szivacs – igen elázott -, s a konyharuha
irigykedve lebben egyet a papír törlőkendő tekercs felé.
A hűtők monoton morajlanak: őrzik a hibernált jövőt.
A tűzhely pattog időnként – kihűlő teste vacog az éjben…

               2016.06.10.  Csorba Tibor