Mesterien dúlnak tüzek a képzeletemben. 
A messzit győzködöm, a borongás hallgatag 
rejtekeit. Ahol senki sincs csak egyedül Te, 
s vágy ölében tekeregve mutatod magad. 

Vad táncodban, kevélyen a csalfa fények között 
rád hull újra a szent palást, fogva tart  s ölel. 
Te csak a tükörbe látod, hogy palástod mögött 
foszlik az eltakart, hazug világ gyötrelme. 

Felkelő nap kitörölte első sugarával 
tükrödből az összes képet. Ropogva repedt 
a sok szilánk szemembe, hogy tűnjön el szégyened, 

hogy ne lássalak, ne lássam a mozgó vágyat 
mely tested szépségéből mindent perzsel eléget. 
Ami hozzám kötött, porrá semmisítetted.