Néha szeret, máskor kegyetlen énhozzám,
de az övé vagyok, ő örökre enyém,
mára mindketten árván, én és a Hazám,
egy kontinens közepén, világ peremén.
Palotám, ligetem csak egy akácerdő,
illatával ringat, elaltat csendesen,

hiába köröttünk az erkölcsi fertő,a
rongyokban, szennyben tisztaként szeretem.
Nem jutott arany tallér, ezüstös telér,
látom Anyám sírját, Apám szavát hallom,
a szomjam kristályvíz, éhem zsíros kenyér
oltja, itt születtem, itt lesz a sírhalmom.
Az én kis Hazám most keveset tud adni,
mert kong a kincstár és üres a tarisznya,
de, mit Tőle kaptam, oly sok és annyi,
mennyi kincset sohasem adhatok vissza.
A völgy, a dombhajlat lágy, emberszabású,
a határ testemnek, lelkemnek televény,
mit nekem terem, nem kommersz, bóvli-árú,
kedvenc rabja lettem, ő híven az enyém.    
Nem kell zászló, szónoklat, a Parlament
hozzá, a szeretet már végleg ideköt,
beágyaz e földbe, mint szürke cement
és majd itt gördül rám végül az édes rög.
Iránytűim voltak fehér templomtornyok,
a kezemet fogva idáig vezettek,
napnál szárítkozom, esőt kortyolok,
oltalom állatnak, otthon az embernek.
Kevés a bölcső és drága a koporsó,
magamra terítek felhőket, ködöket,
ha lepereg végre ez az olcsó orsó,
Te légy, ki betakar engem és eltemet.

2014. 09. 20.