Bár tudnám ajkamat
édes ajkaddal érinteni,
tudnám formás karodat
nyakam köré fonni.

Bárcsak ez az álom
örökkön-örökké tartana,
hogy fázós éjszakákon
szívem-lelkem veled volna.

Látom a sugárzó aurát,
mely belőled így fakad,
nézve formás alakodat,
csodálatom nem apad.

Olykor eszembe jut
a szép és a rút,
de akkor is eszembe jut,
ha szemem tükörbe fut.

Szópárbajt folytatok,
kérdőre vonom magam,
szembesültem a valósággal,
ekkor elakadt a szavam.

Hát vágyaim sem lehetnek,
álmodozni őszintén sem szabad,
titkon mindent lehet szeretni,
csak ne áruld el sosem magad.

Hát nem! - lemondani
a szépről mindig nehéz,
de soha nem is lehet,
mert csak bánatot tetéz.

Delejező szemeiddel
oly vágyóan nézel,
tele vagyok boldogsággal,
lelkembe jelet vésel.

Maradj nekem így,
mint kagylóba zárt
gyöngy, egy valódi igaz,
mely elbűvöli a halászt.