Ha nappalom megsebez durva és nyers-
ráncaim simítja az éjben egy vers
az éhező perceket jól lakatom
szívemről leverem rozsdás lakatom
reggel a napfényre hogyha kimegyek
felesel bennem a szkepszis Hiszekegy
pokolra szállok magasra felhágok
hétköznapok vajúdják az álmot
a világom összetört már nem kerek
iható vizet magamból merítek
a hőség izzaszt dermesztenek fagyok
lelkembe zsúfolva egyedül vagyok
tegnapi csalódás holnap ígéret
mindig igyekszem és mégis lekések
felcsikorognak az élet érvei
örömtáncát járja bennem a semmi
kezem vonala elvész más kezekben
kezdettől követ örök lehetetlen
drága kincs kin a remény ifjúság
még vénen is falom az élet húsát
véremet fitymálja a sanda alkusz
a bérem pár csorbult hallgatag tantusz
árnyak gyümölcsét érleli az éjfél
leszakít vele harangozva a dél
káosz ütemére telnek be dolgok
az ember kiürül és sosem boldog
nyílik az idő ölelnek a terek
még létezem nem lenni nem lehet
első és utolsó vagyok a sorban
tovább csörömpöl a végtelen szótlan.

2014. május 26.