Az utolsó pohár vörösbort
az ördög itatja velem.
Az isten se tudja, hogy miért:
de elfogadom, s nyelem.
Az igazmondás bájitala,
búsuláshoz elixír –
a fene se gondolta volna,
hogy az ember ennyit bír…
Ha négy-öt magyar összehajol,
abból biztosan baj lesz!
Persze az mégsem földrengető,
amit a macskajaj tesz.
Mije van a fának – levele!
Mondotta volt jó apám,
s csak csodálkoztunk mi fiai
a páratlan huzatán.
Anyánk miatt, vagy a hazáért,
vagy mert kutya a világ?
Ebből a nagy mókuskerékből
időnként ő is kiszállt.
Perelte anyánk, de hasztalan:
oly bőven mégse igyon!
Mint ki süket – leballagott
a fa pincegrádicson.
Homoki bora volt mindig is.
Mint egy rendes iparos
betartotta a regulát, de
csak néha volt italos.
Este a disznókat figyelte –
könyökölt a palánkon,
s munkált benne valami keserv
fel-fellobbanó lángon.
Ki hitte, mennyi a magyar bú,
s hogy átszáll a fiúra?
Csuda vigye a végzetet,
mert merre visz, ki tudja?
2016.06.13. Csorba Tibor