Három hét a paradicsomban

Tizenhárom év múlott el azóta, hogy elhagytam hazámat, otthonomat, családomat, szülőfalumat. Ez idő alatt, csak az én életem változott meg, Itthon szinte semmi.
Ezért az itthonlétbe illeszkedni, egyáltalán nem volt nehéz. Még emlékeztem arra, milyen volt, amikor itt éltem. Évikéék már az új házukban laktak, így a mamáékkal osztoztunk a kétszobás szülői házban. Mondhatom a helyzet legnagyobb élvezői a gyerekek voltak. Velünk lakhattak egy szobában.

Kicsinyke konyhánk volt az ebédlőnk is egyben. Nem fértünk el egyszerre az asztalnál, ezért az édesanyám és én másodiknak ültünk le ebédelni. Én ettől is boldog voltam. Végre a mamával lehetek azonos szinten. Fürdőszoba nem volt házunkban, a gyerekek esténként a teknőben fürödtek, mi felnőttek a nagy-lavórban mosdottunk.
Az amerikai kényelem után egy napig volt csak kellemetlen ez a helyzet, hamar átálltunk erre az életmódra. Azt hittem, a gyerekeknek majd nehéz lesz, de mennyire tévedtem. Ők ezt az állapotot sokkal jobban élvezték, kedvelték, mint hittem volna.
Hogy mit csináltunk a három hét alatt? Marikám!
Ha rágondolok, semmi jelentőségteljes dolog nem jut az eszembe. Apróságok nagyultak fel emlékezetemben. Apróságok, melyek egyszer csak naggyá váltak. Kedves emlékké, feledhetetlenné.

Elmentünk a Balatonra, akartuk, hogy gyermekeink ismerjék meg a magyar fürdő örömét. Viszont ha már megyünk, vigyük el az unokatestvéreket is. Minden családhoz elmentünk megbeszélni, hogy gyermeküket elvinnénk a Balatonra. A buszunkba sokan beférünk. Így jutottunk el Kati ángyihoz is, kértük Boriska lányát engedje el velünk. Kati ángyi nem akarta őt elengedni, mert nagyon féltette .
Azt mondta: - nem tud úszni ez a lány, még majd belefullad abba a nagy vízbe. Kis Boriskám mesélte: annyira szeretettem volna eljönni veletek, hogy letérdepeltem édesanyám előtt, és úgy könyörögtem neki, engedjen el! Még soha nem voltam a Balatonon!
Végül négy felnőtt, István és én, édesanyám és Kati nővéred kíséretében összeszedtünk tizenhét gyermeket, akik közül többen a busz padozatán voltak kénytelenek ülni, mert már az üléseken nem fértek el. Az én gyerekeim ezt iszonyúan élvezték, de a többi kisgyerek arcán is ott volt a boldog mosoly.
Este Istvánnal hálát adtunk Istennek, amiért ennyi gyermeknek nyújthattunk boldogságot.

Koczur nagymamám még élt, elvittem hozzá a gyerekeket. Amikor meglátta, hogy én vezetem a buszt, összecsapta a kezét:
- hát te még vezetni is megtanultál kisleányom?
- óh nagymama! A vezetést én már itthon megtanultam!
- itthon? hiszen nem is volt autó? mit tanultál?
- hát nem emlékszik nagymama? A teheneket vezettem, ki a földekre, ganyét hordani, meg kukoricát, s minden egyebet, apám helyett!
És kacagtam egyet, hogy a következő pillanatban már sírjak is! Soha nem tudom elfeledni Apám elhurcolását, büntetését el nem követett tettért.

Emlékezetes maradt számomra örökre: Édesanyád Marikám. Pityuval mentünk el hozzátok. Miska nagybátyámmal, - akivel Pityu szeretett a bányába menni, hogy félelmét az éjszakai erdőben legyőzze az ő jelenlétében - már nagyon vártak bennünket. Édesanyád az én Kati ángyim! Emléke a szívemben él mindig. Ő volt az az asszony, aki tizenkét gyermeket szült. És mégis, mindig tudott adni nekem is! Ha jöttem a Skrabák nagymamához, rendre a kezembe nyomott egy finom lekváros buktát. Olyan finomat, amilyent csak ő tudott sütni.És amikor apám börtönben volt, ruhát is ő adott nekem. Amerikában éltek rokonok, akiktől rendszeresen kaptatok csomagot, s az abban levő ruhákból jutott nekem is. Ma is nagyon hálás vagyok a szeretetéért. Érkezésünkre megsütötte azt a mennyei finom buktát, amelynek illatát már az udvarban érezni lehetett.
Elsírtam magam örömömben. Ez Kati ángyi! Emlékszik még rám! Megsütötte nekem a buktát.
És volt egy kérése is: - Boriskám, kisleányom elvihetnétek engem az új temetőbe, oda Brezovára, mert én már gyalog nem tudok oda elmenni, és nem láttam még. Szeretném látni, hova leszek eltemetve, hol fogok megpihenni. Elvittük őt, ez volt a legkevesebb amit adni tudtunk neki, viszonzásul a tőle kapott sok szeretetért. Ma is elgondolkodtat, hogy volt képes annyi gyerek mellett még a másénak is adni.
Mire legközelebb hazajöttem, már csak a temetőben tudtam meglátogatni.

Szép emlékem, hogy édesapám az autónkban mindig előre ült Pista mellé ha bárkihez mentünk is, ő volt az első! Hadd lássák, nem tehetik hátsó sorba azok sem, akik egykor árulói voltak. Szálfaegyenes gerincét csak enyhén tudták hajlítani, megtörni nem! És ezt én mindig mutatni akartam! Koczur maradt mindvégig a koczurok között.
Vágó mamának varrtam egy szép kosztümöt, azt hoztam neki ajándékba, Amikor nálunk volt, nagyon jól érezte magát. Én ügyesen varrtam a gyerekeimnek és magamnak is ruhákat, és most a mamának is, aki boldogan mondta: - már nekem is van annyi ruhám, mint a többi asszonynak. Vágó mama szegényen nevelte gyermekeit, apa nélkül. Pista férjem négy éves volt amikor elveszítette édesapját.
Gyermekeink boldogok, mert már nekik is van nagymamájuk, ráadásul kettő is.

Megállt az időm,
Három hétre az otthoni paradicsomban...