A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.
Gyöngyösi Zsuzsa
főszerkesztő, Főadmin
(30) 525 6745
Soltész Irén
szerkesztő
Takács Mária
szerkesztő/admin
Nagy Erzsébet
szerkesztő
Hollósi-Simon István
webadmin
A költőiségről
A jó költő definiciója, hogy mindig igazat ír. Sem többet, sem kevesebbet, s nem szabad tévednie egyetlen árnyalattal sem. Egy szó, ami nem fedi pontosan a belső valóságot, már hazugság. Ez a költő etikája.
Ha azt gondolja: majdnem boldog vagyok, - ennek az állapotnak bizonytalan és nyugtalan sejtelmességét nem írhatja le úgy, hogy: nagyon boldog vagyok, mert ez hazugság. A költő, mint a hű portréfestő, mély ösztönnel kívánja pontosan azt visszaadni, amit érez, s - mindaddig szenved, míg az egyetlen helyes szót meg nem találta. Ki találni semmit sem lehet, legfeljebb másolni, a készet és gépieset átvenni ingyen, mint a rossz költők teszik. Nagy versek mögött mindig; ott ál az élmény, mint nemes valuta mögött az aranyfedezet. S a nagy költők sohasem büszkék műveikre. Nem tőlük függött, nem bravur volt, hanem szenvedés, a küldetés súlyát érzik, s kemény felelősséget. Semmit sem csinálnak, velük történik valami, s mint engedelmes médium, átadják látásra és szenvedésre képes testüket, .hogy a szellem általuk realizálódjék. (Török Sophie: Költészet és valóság)
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00560/17504.htm
Nincs még egy olyan foglalkozás, ami ennyi gondolkodással ilyen kevés dolgot hozna létre; ennek legfigyelemreméltóbb példája a hagyományos japán haiku, ami mindössze tizenhét morából áll (kb. a mora a szótagnak felel meg). Ezen kívül más versformák, mint például az ezersoros versek írójának életműve is beleférne két-három könyvbe. A költő furcsa helyzetben van, még a többi művésszel összehasonlítva is, művei jórészt a kulturális élet peremén találhatók. Még a saját kultúrájában híres költő is sokszor névtelen a világ többi részén.
Emiatt az általában alacsony megbecsültség miatt a versírás inkább csak hobbi, szabadidős tevékenység. Régebben a bárdok, akik valamelyik főúr vagy királyi család szolgálatában álltak, meg tudtak élni a költészetből. A trubadúrok városról városra járva énekeltek meg hős cselekedeteket. Ezért tetszés szerint lehetett pénzt dobni a kalapjukba.
A Távol-Keleten szintén az uralkodó családok tartották el a költőket. A magas rangúak gyerekei továbbfejleszthették ezirányú képességeiket. A japán lovagok, a szamurájok életükben egyszer, a halálukat közvetlenül megelőző időszakban írtak verseket. Így Japánban nem létezett szerelmi költészet, de a halálköltészetben a legnagyobbat alkották. (Wikipédia)
