Hány bezárt ajtón át jutottam
el idáig, és kísértek sziszegő szavak,
színváltók léptek a hátamra sorban,
és csak gyűlt sejtjeimben a harag-salak.

Lehámozom zamatos évekről a héjat,
bizony, többet is tehettem volna,
de nem teper le az önsajnálat,
nem vágytam karrierre, haszonra.

A sorsba már bele nem görnyedek,
a földben mögöttem cseléd-dinasztiák,
és összefognak értem a tavak, a hegyek,
nem árthat nekem a korcsosult világ.

Csak két színt ismernek az ultrák, a vakok,
nekik minden vérvörös vagy hófehér,
én már mindvégig emberszínű maradok,
érthető szavam tán az Istenhez is felér.

A szívemben most bús őszök dúlnak,
magamra öltöm hát rozsdás vértem,
pernye ígéretet kaptam csak jussnak,
és már türelmem végéhez értem.

Nem hajlongok áleszmék előtt,
adjanak inni az életre szomjazónak,
kapjon mindenki enni és tüzelőt,
hogy megszülethessen a magyar holnap.

Mit felmutathatok, az csekély, kevés,
ám a kettőskönyvelés pontos, hibátlan,
és enyém a legnagyobb fényűzés,
a bezárt ajtókat magamnak kitártam.

2013. október 20.