Nem hiszel Istenben és e hited mellett
tűzön-vízen át is keményen kitartasz?
Várjunk csak – te hiszel! Hogyha hitre tellett,
a vallásos ember mi elven siralmas
fennkölt tenmagadnak? Logikai bukfenc,
mint az inga: saját origódon túllengsz!

Te is kíváncsi vagy, ahogy minden ember:
miként lett a világ, mi tartja meg? Benne
mit kezdjünk a kozmoszt fűtő szerelemmel,
s vonzalom nélkül e csodával mi lenne?
Hogy születtél volna meg, és gondolatod
mi hordaná ki, hogy mondjon cáfolatot?

Ateizmus? Legyen, ha megáll magában,
s a logika mentén létjogot igazol –
legyen hűvös ésszel érvelő: dogmátlan,
ami minden vallást könnyedén kigazol,
s bizonyítsa: porból lett ő maga is,
kit a körforgás majd a holt anyagba visz.

Hitet hittel csapni agyon, s vádolni meg,
hogy alapja nincsen – szintúgy alaptalan.
Ennek, vagy amannak lenni nem holmi kegy –
tudni: az idő szent méhéből mart arany!
Nincs két világ: Isten, s Sátán birodalma –
a világmindenség egy és oszthatatlan alma…

Elfáradt az elme, miközben önmagát
kutatta korokon át és szeletelte,
s ugratott egymásnak részeket. Föltalált
ezer módot, ami rá nézve kelepce:
Káin, s Ábel egyben – folyton magára sújt,
ki olykor pajzánul a mással ágyba bújt.

Szabadítsuk végre fel egymást mielőbb –
maradjon el Isten, s az Ősbumm-tükörkép!
Ne legyen állítás másiknál hihetőbb.
Csodálkozzunk talán – létezni különcség
a táguló, hideg, poros végtelenben –
mielőtt nyomunk vész meddő küzdelemben!

 2016.05.03.

                                   Csorba Tibor