Levél egy régi baráthoz

Ülök egy kopott kocsma kopott asztalánál,
rajta bor, s két könyökkel, bús szemekkel én.
Fölöttünk kocsmabűz és részeg nóta száll,
s egy-egy elkapott tekintet pörög felém.
Telt ház, telt pohár, csak valami más üres,
amitől minden olyan keserű lesz:
csak itt ez a három szék ne lenne árva,
egy-egy jó barátra ne várna hiába!

Hétvégi koldusok jönnek lyukas kalappal –
egymásnak könyörögnek a tekintetek,
hogy a hiába múlt öt éjjel és nappal
után némi hazug kárpótlást nyerjenek.
Koldulok a vágyaimtól emléket százat,
s térdre rogyaszt előttük a nemes alázat.
Csak itt ez a három szék ne lenne árva,
egy-egy jó barátra ne várna hiába!

Hirtelen: édes íz a szájban – bortól talán,
amilyet együtt ittunk veled, vele, mással
annak a régi kocsmának az asztalán,
egyszer találkoztunk mi egy mély varázzsal:
örök emberi csodát csináltunk szóban,
érzésben bő kézzel adakozóan –
csak itt ez a három szék ne lenne árva,
egy-egy jó barátra ne várna hiába!

Hiányzol innen a jobbomról! Tudod, hogyha
leültünk egy kocsmában, sose szembe:
csak úgy mondogattuk magunk elé mogorva
szóval a bajt, s nem fájt egymás tekintete.
Máskor, ha eleget hallgattunk, megtörtük
összepillantással a csöndet köröttünk.
Csak itt ez a három szék ne lenne árva,
egy-egy jó barátra ne várna hiába!

Én nem tudtam, hogy törékeny vagyok, s most repedt
önérzettel ragasztom magam. Megidézlek
a néhaiság jogán
és ez a különc magány
kissé enyhül: unt illúziókba kerget
és legalább megtelnek ezek a székek:

jobbról is, balról is, szemben is te vagy velem;
nem nézel rám és még is engem figyelsz,
s mire e vers, hogy marasztaljon, kész lesz,
némi békét is teremt e forgószélben.
S ha koccintásra emelem poharam,
akkor érzem egy kicsit egyedül magam –
legalább még egy szék ne lenne itt árva,
rád, barátra, örökre ne várna hiába…

Szeged, 1982. november Csorbatibi