Van Zalában egy falucska,
úgy hívják Szentkozmadombja.
Zalatárnok a szomszédja,
s ősidőkbe vezet múltja.
Bulcsú törzsfő idejében
gyepűőrök tartják kézben.
Ők vigyázzák a zöldhatárt,
sűrű erdőt és a mocsárt.
Fenn a síkon néhány vén ház
régi emlékekre vigyáz.
Sarkon ódon kastély várja,
mikor lesz gondos gazdája.
Az út megállt, nem visz tovább,
ez a hely hűs nyugalmat ád.
Maradj vándor, ha csendre vágysz,
lelked éleszti e varázs.
Lenn a völgyben búvó patak
dél irányba tovahalad.
A hídon túl állj meg ember,
Krisztus feszül a kereszten.
Domb ölén nőtt sudár fenyő
őrtoronynak is beillő,
Nagy vihar jött, s Isten nyila
fenyő csúcsát letarolta.
De életét el nem vette,
törzsén négy ág nőtt helyette.
Ellátni minden irányba,
el messze, a más határra.
"Őrzöm én ezt a kis falut,
vigyázok majd rája,
de hova tűnt a régi idők
sok őr katonája?"
Testük pihen több száz éve
már a temetőben,
lelkük itt van a fenyőfán
őrbaglyok képében.
Bagolyvár lett a fenyőfa,
büszkén susog ága,
fülesbaglyok csapatának
tágas laktanyája.
Itt őrködik harminc bagoly,
s őrzi Kozmadombját,
minden ősszel megérkeznek,
vigyázni a határt.
Egész télen ott laknak ők,
s kémlelik a rendet,
ha valami veszély közelg,
felverik a csendet.
Tavasszal szerterepülnek,
zöld erdőkbe települnek.
Szaporítják a családot,
nevelik az apróságot,
hogy a csapat megmaradjon,
és a létszám ne apadjon.
Továbbadják az őrséget,
így őrzik a békességet.
