Igazán nem tudom, hogyan kezdjem el? Nem szeretek búcsúzkodni. A búcsúzkodás mindig olyan szomorú. De most ezt mégis meg kell tennem, nem bújhatok ki alóla.

Dénes bácsi, valójában személyesen csak alig találkoztunk, és lehetséges nem is emlékszik rám. Hiszen annyi emberrel hozta össze a sors, és én közöttük csak apró szürke pont vagyok.

Krúdy Gyula Újságíró Iskolában találkoztunk először, és ott hallgattuk felejthetetlen előadásait az igaz magyar irodalomról. Soha nem fogom elfelejteni óráit és köszönet, hogy felnyitotta szemem sok, magyar irodalmi nagyság iránt. Zamatos zalai beszéde máig a fülemben cseng. Ez irányította figyelmem arra, hogy földiek vagyunk. Egyszer voltam olyan bátor, hogy ezt meg is kérdezzem Dénes bácsitól, és örömmel konstatáltam, hogy nem tévedtem. A két falu közt, ahol éltünk mindössze kilenc kilométer volt a távolság. Ez a tudat oly felbátorított, hogy szinte már régi ismerősömnek tekintettem Dénes bácsit. Pedig csak ott Budapesten a Két Hollós könyvesboltban beszélgethettünk néhány percig, de nekem ez a személyes találkozás egy életre szólt.

Egy csodálatos, nagy tudású, nemzetét szerető embert ismertem meg Dénes bácsiban. Mindig reméltem, hogy lesz még egy nagy találkozás, amikor még jobban elmélyedhetünk a közös gyökerekben és egyéb dolgokban.

Sajnos ez már csak odaát valósulhat meg. Erre még nekem kicsit várnom kell. Vagy ki tudja, hiszen a Teremtő keze kifürkészhetetlen.

Búcsúzom Dénes bácsi, nyugodjék békében, és nagyon kérem, ott a Túlvilágon a Jóistennél egyengesse a magyar nép sorsát, mert nem lehet hogy Magyarország az Isten virágoskertje enyészetté váljon!