Háborul a világ, atomfelhők gyűlnek –
Sztálin orgonázik vérrel tömött fülnek,
lopakodó halál antiradart hadar:
minden mindent zavar, minden törvény badar…

Gránátalma robban, kicsattan a maszlag,
amin a Föld hintáz: selyemszál a madzag.
Csillag sóhajt űrport, elborul a Nap is,
csonttá fagy az áram, felforr a patakvíz.

Hadurak, hadurak Nagy Sándor nyomában,
ti göcsök, rákfoltok égig érő fában:
milyen hóbort uszít fajotok szívére,
örök dobbanásban magatok is vére –
Káint űztök megint Ábeles testvérre?

Van-e még a Földnek vágyni való kincse –
miért üvölt igent éhes szátok nincsre?
Dzsingisz Kán, Szulejmán , ezer Napóleon:
hányszor égjen még le a marsi Pantheon?

Fehér galamb röppen – tolla hull a Földre,
csőrében véres ág – elrejtené, szökne.
Ostoba íjász, te: ne lődd le, ne lődd le!
Elpusztul a világ örökre, örökre... 

     2016.06.17. Csorba Tibor