Nem én vagyok senki zsákjának a foltja,
Hegyeimet, parkomat és belső kertem
Idegen, tolvaj ne járja, ne tapossa,
Békém eddig sivatagomban kerestem.
Nem élem sorsomat rideg remeteként,
A világ dolgait elemzem, bogozom,
Felöltök magamra logikát, belső fényt,
Némi bölcsességet, csitítom a gondom.
Csapodár szerelmek és áruló barátok
Megszokott, hogy egyedül hagytatok a bajban.
Széteső vívódó család töredékek,
Áldozatai maguknak és koruknak,
Kik verték közénk e halálos ékeket,
Nemzedékek, sziszegnek átkot egymásnak.
Többé senkiben nem bízok, számíthatok,
Vigaszt lelek a természetben, szabadban,
Megértést, jó szó már régóta elfogyott.
Megfelelni csak Istennek akarok már,
Az önbecsülésed, erős öntudatod
Segíthet csak rajtad, és a nyugalom vár.
Hiába dolgoztam, írtam és oktattam,
Fillért vetettek, és dobtak röhögve elém,
A fogamat szívtam keserűn magamban,
Bár csak másképp tettem volna az elején.
A nagy ütések után sírni sem lehet,
Csak meredten néztem a belső foltokat,
Próbáltam titkolni lelki sebeimet,
De a hallgatásba a szív vérbe fullad.
Gyengén nem segíthetek bajon, másokon
Sem, lehúz és megaláz az elesettség,
Nyitva az idő és a tér, akaratom
Acélozom, bennem építem a békét.

2016. ápr. 1.