Felült, keze remegett,
papucsába alig talált,
igazgatta eltekeredett,
pizsamájának nyakát.

Húzta a gravitáció,
nehezen emelkedett,
az ágy mellett zsebrádió,
reggeli zenét recsegett.

Kicsoszogott a kamrába,
zöld üvegét megemelte,
ránézett az aljára,
és kortyonként befejezte.

Léptei kiegyenesedtek,
két keze sem remegett,
már nem látszott betegnek,
bár arca kissé beesett.

Öltözött, már itt az idő,
menne, valami hívja,
lábán van a munkáscipő,
zsebében a nyugdíja.

Sarki kocsma nyitva várja,
el nem megy ennél messzebb,
ott van már a cimborája,
kit testvérré közös szesz tett.

Féldeci és egy kisfröccs,
hamar boldoggá tette,
ebből párat míg kitölt,
egyre jobb lesz a kedve.

Dél körül majd hazaballag,
kialussza mámorát,
alkoholos, bódult transzba,
elhorkolja bánatát.

Felkel és majd újra remeg,
megváltó italra vár,
kiskocsmában újabb nyelet,
mindaddig míg be nem zár.

Egyedül van oly sok éve,
asszony teste elporladt,
nincsen senki aki védje,
bánatában bennragadt.

Így feledi, így pótolja,
azt, aki őt itthagyta,
boldogságát így hajszolja,
körbezárta egy csapda.