Hosszú, barna haja, mint
lágy takaró fátyol borul
az asszony bánatára.
Könny csillan lefele néző
szemében—arcára csöppen,
halványkék ruhájára.

Leheletfinom a csend,
s érzi, simogatja 
a fák közt sétáló szél.
Egyik kezével súlyos,
fogható jelent markol,
másik homlokához ér...

Mennyi könnyet, álmokat,
szertefoszlott éveket
takar arcán a bánat?
Lelkében égő fénnyel
indul az életével,
engedve jelölt sorsának...