Az indián kiült a szirtre,
nézett a mélybe, nézett az égre.
Ráncos arcán múló idő nyoma,
nincs már családja, és nincs otthona.

Ami egykor csodás hazája volt,
hol a széllel sebesen lovagolt,
mára emlék, kopár, halott vidék,
ahol elhagyta kincsét, a hitét.

Fejdíszének széthulltak tollai,
lovának ott porladnak csontjai.
Ha kérdik, azért mesél szívesen,
fekete szeme csillog tüzesen.

Ő, aki még szabadnak született,
a prérin farkasokat kergetett,
már csak akkor él, ha emlékezik,
azokra, akikhez kívánkozik.

Egyszer ha végleg elcsendesedik,
az utolsó indián távozik,
szabad mezőkre szállni a széllel,
békepipát szívni nyári éjjel,

ég kékjén vadászni bölényeket,
nem bánni vihart, vagy hideg telet.
Most, hogy mesélte még ifjúkorát,
újra élte léte pillanatát.

Így látjuk arcát majd a felhőkben,
a tavasszal zöldülő mezőkben,
gy őrzi tovább az emlékezet,
róla egy kép, és a festőecset.