Rövid szürke kabátban, a sarkon ácsorog
A rendőr arra sétál, meglátja, rámorog
Nem érdekel, az éjszaka,
hol és mikor, hogy érsz haza.
Innen eltűnj, egy perc alatt,
többé itt meg ne lássalak!
Megmondtam százszor, kár a szó,
ez a hely, nem neked való!

- Őrmester úr, legyen szíve,
ma még nem történt semmi se.
Tárcám üres, hasam korog,
a szennyben fürdök, nem lopok!
Szívem szorítja félelem,
még a stricimet kérlelem!

Ki, öklét rázva rám süvölt,
Megragad, rángat, úgy üvölt!
Pénzt követel, én rettegek,
ma nem kellettem senkinek!
Arcomba sújt, úgy ütlegel,
azt mondta, reggel agyonver!

- Te értsd meg már, Itt nem lehetsz,
az Isten áldjon tégedet!
fogd fel, mit kérsz, ha engedek,
ezért kirúgnak engemet!
Most egyszer lásd, megszántalak,
de többé itt ne lássalak!

Elindul tétovázva, aprókat lépeget,
a távol messzeségben nézi a kék eget.

Neonsugár árnya alatt,
lidérces arc, csúf árnyalak.
Pálinkabűzt szuszog, lohol,
csípős dohányfüstöt sodor.
Hozzá hajol, nyála csorog,
hányingert kelt, gyomra forog.

Kéjtől bódult, gyönyörözön,
holnap ha lát, nem is köszön.
Tiéd mi mar, emlékezés,
mocskos körme testedbe vés.
Pár pillanat, s tovább halad,
gyalázata, benned marad!

Magányosan, utcát rovod,
tűsarkad csak csiszeg – csoszog.
Még bámulod kirakatát,
rézértékű aranykarát!
Lebúj ivó, sötét sarok,
latrok szitkát, nyeled, kapod.

Mit asszony ágyában talál,
számodra vágyálom, talány.
Kéz melege, mely simogat,
gerjesztve borzongásodat.
Szívdobbanás, mely elcsitul,
élet bimbódon nem virul.

Körül néz a rakparton, a híd alatt megáll,
szemben a Gellért hegy, az este jön, leszáll. 

Feljött a hold, megérkezett,
hullámháton sütkérezett.
Fodrokkal játszva tündökölt,
kisimítva a víztükört.
A lány az úton átosont,
s támaszkodott, egy oszlopon.

A túlsó part oly szörnyeteg,
égbe nyúló kőrengeteg.
Közepe tájt magasban áll,
sziklapárkány talapzatán.
Mintha feléje intene,
Szent Gellért, hegynek püspöke.

A hídon át is ballagott,
lépcsőkön hozzá baktatott.
Szoborhoz szól, reszket, szipog;
- Ó Szent atyám mondd, gyónhatok?
Az egyetlen lehetsz talán,
ki meghallgat egy utcalányt.

Reá tekint, vár, mit felel,
énekét halkan kezdi el;
- Nincs otthonom, apám, anyám,
nincs senki sem, ki várna rám.
Csupán a placc, Rákóczi tér,
születtem én, de mondd miért?

Az égbe feldalolja, megvallja bűneit,
imádságra kulcsolja, emeli két kezét.

- Nem kérem ingyen, fizetem,
amim maradt, még, leteszem.
Zsebébe nyúl, kutatva túr,
néhány forint a kőre hull.
Koppan gurulva kényesen,
csilingel - csengve fémesen.

- Ne sírj soha, mert nincs miért,
Névtelen, züllött senkiért!
Könnyeket, ne hullajtsatok,
én csak egy feslett nő vagyok!
Soha ne sírj, mert nincs kiért,
romlott kis ócska prostiért!

Ne sírj soha, csupán ezért,
egy elhibázott életért!
Soha ne kérd, ki eldobott,
a sorsodat, te rongy kokott!
Viseld büszkén, ne nyavalyogj,
ne faggasd azt, ki elhagyott!

Kifogy a szó, mi bent feszült,
csendben ledől, elszenderül.
Álomhajója révbe ér,
nincs többé már rút ébredés.
Pár érmepénz, néhány kacat,
ez mindene, mi ott maradt.

Véget ér a történet hová megérkezett,
Az örökké valóban megőrzik, létezett!

Éj ezüstjébe öltözött,
akkor éjjel elköltözött.
Milliók közt, most fent ragyog,
éhezve, fázva, nem vacog.
boldogan él, és gondtalan,
haza talált, a hontalan.

Köd és a dér, mi ráfagyott,
haján gyémántként csillogott.
Éden kitárta kapuját,
a múltba vész, komisz világ!
Nap újra kél, ébred megint,
kristály gyöngyöt szór, szerte – hint.

Ha néha még, eszedbe jut,
amit már néhány, csak ki tud.
Útjába nincs már senkinek,
többé nem retteg, didereg,
Róla szólt ez a ballada,
érte visszhangzik dallama.

Volt egyszer, egy szegény leány,
ne keresd Pesten, sem Budán.
Ott láthatod, hol nincs homály,
a végtelenség csarnokán.
Szomorú őszi éjszakán,
érte susog, a vén platán.