Már nem ütöm oly hangosan a vasat
egyre szűkülnek köröttem a körök
a hajnal csendesen halkabban hasad
az óramutató a falon pörög
lettem vagyok a rab és a rabtartó
 ki védi meg önmagától az embert
a fülembe hasít a mondat a szó
a teremtő Isten éles szemmel vert
keresem a csendet álombimbót
az origót földrajzi fokok felett
talán egy jobb világba visszaringót
árnyat vet a diófa zöld lombsátra
a kíváncsi őzek régi ismerősök
közelednék hozzájuk mindhiába
tova szökkennek ha bánat legyőzött
így a fájdalmam magamba ordítom
 elszalasztottam a világ csodáit
nem lelhetem archimédeszi pontom
 a szív mindig többre tör szebbet áhít
a vak csillagok velem borozgatnak
az üres kalácsillat is jóllakat
itt az eredője a jónak rossznak
már nem számolok órákat napokat
alkonyok felhője néha csupa vér
a sors olykor mégis visszamosolyog
amíg a Napom a mélybe le nem tér
vígasztalnak  kis memóriamolyok
mint a szívemnek megbotló ütemén
villogó morzés világítótorony
mint őskövület az idők elején
magányos szirten az én kis otthonom.

2020. 07. 03.