Vívódás és vigasz

 Hordoztam bánatot, kaptam örömet,
 puha párnát, és vetettek rám követ,
 sokszor már csak az árnyékom követett,
 olykor beborult, majd kiderült a mennybolt,
 de akkor sem hittem, hogy csak ennyi volt.

 Kísért szeretet, szerelem gyűlölet,
 egyre rövidül a gyászos körmenet,
 tűntek semmibe barátok, testvérek,
 a sorsom bárhova vetett és, sorolt
 egy segítő erő mindig velem volt.

 Sajognak, gyógyulnak régi, új sebek,
 összetörik minden, mégis ép, kerek,
 tanultam, és oktattam téveszméket,
 a lelkiismeret bántott, korholt,
 tudtam, hogy az élet annál sokkal több volt.

  A lélek fiatal, testem öreg lett,
 a magányos ember pánikba eshet,
 mi várhat még rám pár évtized helyett,
 lágyan egy hang bentről hozzám szólt,
 a láthatatlan kar mindig átkarolt.

 Már éjszakám jön alkonyok megett,
 megtaláltam a kegyelmet, a Hitet,
 elönt a nyugalom, és a szeretet
 egymást segíti az élő és holt,
 remélem, az életem étékes volt.  

Omlanak városok, dőlnek a hegyek,
az ördög tombol, táncol, kacag, és nevet,
megáll az idő, kinyílnak mind a terek,
majd egy mennydörgő hang a szívemig hatol,
és tudtam a Teremtőm ekkor hozzám szól.

„Ne féljetek, inkább örvendjetek,
Nektek adom most az örök életet.”

2016. márc. 6.