Nehezen alszom el, nyomasztanak a mindennapi gondok, tüskéi karcolatokat vonnak lelkem csendes békéjében, zavart vizű hullámokká válnak bennem a vágyott álmok. Gondolatok kergetik egymást, megoldások után kutat az elmém, s elsuttogott imáim után lassan elér a bódulat, álomvilágban járok.

      Arra ébredek, hogy nem vagyok egyedül. Az ablakokon beszöknek az éjszakai fények, oldják az éjszakai sötétséget, félhomállyá szelídül a fény. Az ágyamon egy idegen ül, nem figyel rám, maga elé réved, mintha csak önmagával vitatkozna, néha megcsóválja fejét.
Nézem, nézegetem, s rádöbbenek, mennyire szép ez a férfi. Ültében is látom, hogy igen magas ember, bár vállait a gondok megtörték. Térdein nyugtatja a két kezét, tenyérrel az ég felé. Felém fordítja a fejét, mint aki végre észleli ébredésemet. Vonzó arcán, szája körül két mély barázda, a fájdalom marta árkok ezek, most mintha még mélyebbek lennének. Barna haja borzoltan hull magas homlokába. Sötét szeme bársonyának tükrét homályba vonta a létnélküliség.
Míg némán méregetjük egymást, felém nyújtja szellemkezét. Bár didergek, elfogadom a felém nyújtott kezet, érintése jeges fuvallat.
-    Mit akarsz tőlem, barátom? – kérdezem némán.
-    Segíts! – kéri tőlem, bár hangját csak a fejemben hallom.
-    Mi bánt, miért nem vagy már a fény felé vezető utadon?
-    Megmutatom. – mondja szelíden.
Nem akarom látni, valahogy félek attól, mit mutatni akar, de nincs választásom, mennem kell vele. A szorítása erősödik a csuklómon, szinte már fájdalmas bilinccsé válik ujjai ölelése. Becsukom a szemem, s elindulunk.
Először szép, rendezett portájú házat látok. Belesek az ablakon. Odabent megtört arcú, szépasszony ül egy fiatal lány ágya mellett, az álom messze jár tőle, a gondolatai a múltban kalandoznak. A lányka beteg, hánykolódik gyötrelmes álma súlya alatt. A falakon képek. Esküvői fotó, családi pillanatok sora. Ránézek az idegenre, a családját mutatja nekem, s hangtalan zokogása visszhangot kelt lelkemben.
Röpke utazás után máshol járunk. Látom, hogy az idegen egy vad és buja szépség karjaiba omlik, a vágy tüze feledtet vele feleséget, lánykát. Mámorában nem érzékeli az okozott fájdalmat, azzal nyugtatgatja magát - lerázva a lelkiismeret suttogását magáról -, hogy joga van a boldogsághoz. Nem érinti meg sem felesége fájdalma, sem gyermeke hívó szava. Így éri el a halál.
-    Mit tehetnék én, teérted? – kérdezem újra.
-    Segíts nekem! – kérlel megtörten.
-    Nem bírok ezzel a fájdalommal, nem lel békére a lelkem, mindenütt csak könnyek maradtak utánam, mosoly meg sehol.
-    Értem – felelem csendesen.
Nézem megtört alakját, s közben a megoldáson töröm a fejem, de nem jön sem földi, sem égi segítség, magamra maradtam, egyetlen társam túlvilági vendégem.
Beszélni kezdek. Elmondom, hogy ő már nem él, nem itt van a helye. Tudom, hogy sok mindent megbánt, mit életében elkövetett, de azért nem nekem, nem a családjának, nem az embereknek, hanem égi bírájának tartozik elszámolással, s ez meg is fog történni, s a vezeklésre is lehetősége lesz.
-   Megtalálom a módját, hogy tudassam a családoddal, mit érzel most. – ígérem.
-   Köszönöm, ez több, mit remélhettem – mondja csendesen.
Bólintok. Tudom, kit kell elérnem, hisz látomásom megmutatta, ki lesz a követem ebben az esetben. A legelső dolgom lesz felvenni vele a kapcsolatot. Mást nem tehetek. Szentelt gyertyát gyújtok, s mielőtt imámba kezdenék, hozzá fordulok.
-   El kell, hogy engedjelek barátom! - mondom neki mosolyogva.
-   Tudom, hogy mennem kell.
-   Igen, menj a fény felé, majd mutatják neked az utat, csak indulj el, ne késlekedj!
-   Indulok. – mondja, s köszönetképp átölel, s átsuhan rajtam.
Még érzem érintését, miközben imáimat suttogom. Egy ismeretlenért, ki az utat keresi. Lehunyt pilláim mögött kékes izzású fény villan egy pillanatra. Kinyitom a szemem, egyedül vagyok. Hajnali két óra múlt.
-  Isten veled ismeretlen, Isten veled! – suttogom abban a biztos tudatban, hogy megint segítségére lehettem valakinek, hála az égnek, ma sem éltem hiába.

    Felébredve reggel, azon gondolkodom, vajon megtörtént-e mindez, vagy csak álmodtam. A csuklómra nézek - halvány foltok fonják körbe -, emlékeztetve az eseményekre.