Változik az ember az idő méhében,
nem páváskodik oly dölyfösen, kevélyen,
a lelke fiatal, öregszik a teste,
nincs már ideje a jelentéktelenre,
ha a megtett útra nagy ritkán visszanéz,
elszorul a torka, a szíve is nehéz,
magát sem ismeri, nemhogy a világot,
szeméből a könnye erekben szivárog,
csak néha döntött jól,és sokszor tévedett,
gyakran volt tétova, szinte már réveteg,
rozsdás és megkopott az erénye vétke
a hosszú éjeken, melyeket átvirraszt,
virágot szedeget, mert abban lel vigaszt,
már nincs mit veszítsen, mindene elfogyott,
a léte szerényen ehhez hozzá szokott,
itt az október, ha kályhába befűtött,
álmodik aranyat, zenélő ezüstöt,
mi értéke maradta  magába szívja,
hamuban sült vágy lesz valamilyen útra,
egyre rövidebb a bevásárló lista,
miért nem lett hát  ő is minimalista,
mosolygó aszúfürt, sok görcsös évtőke
benne, a szüretet megtagadták tőle,
az idő méhéből már sem születik semmi
neki, jobb volna neki világgá menni,
a hetek kinevetik, közeleg a tél,
hiába igyekszik kicsi a mozgástér,  
a remény éhezik, koplalnak az évek,
a hetvenharmadik szobájába lépett.

2019. szept. 30.