Az idő elnyelte az éveket,
csendesen, nesztelen,
mint a kanyargós mély folyó,
mely magába szívja a fényt holdfényes esteken.

Hatalmas gyomrában tűnt el
a gyermekkor gondtalansága,
apró porszemekként a szélben
messze repült bolondossága.

Akár erdőben fák közt kibukkanó csillagok.
Bár tudjuk, hogy az égen ragyognak,
de elfedik őket titkok és az ágak,
melyek szakadt takaróként fölénk hajolnak.

A kíváncsiság, mely minden reggel ébresztett,
most messze bolyong, ismeretlen tájakon,
az a fénylő, szárnyas lélek elrepült,
túl hegyeken, dombokon, várakon.

Már nem érem utol, csak az emlékek maradtak,
mint régi fotók fakó színei,
ahol alig mutatják magukat
népek régen eltűnt ősei.

De néha, egy illatban, egy dallamban,
vagy a szél játékában egy pillanatra visszasurran,
és akkor tudom, még bennem él,
csak mélyre rejtve, egy zugban.

A kíváncsiság hiába repült messzi tájakra,
ahol kergetem, de nem érem utol,
az idő hiába nyelte el alattomosan az éveket,
a mély erdőben valami a sötétséggel dacol.

Mindent nem feledtetett még az álom,
még keresem az elveszett mesét,
amit egyszer, ha megtalálok,
újra felébreszti a bennem megbújó reményt.

TM