Már a kertek alatt portyázik a tél,
az ember befűt, mert hideg már az este,
a kályha melegével parolázik, a tér
elfogy körötte, de forró teától megbékél a lelke.

Az évszakokból én is kizárom magam,
a november fekete palástját borítja rám,
de emberségem szelíd ketrece nyitva van,
mert tudom, didereg, fázik szegény hazám.

A mindenség megreped, hasad odakinn,
a Nap az idő terrorjától alábukik sietve,
a mellkasom szorítja, zsugorítja a kín,
mintha a szív kolompja olykor félre verne.

A sötétbe belerokkan a szűk horizont,
de bennem már épül a barikádok váza,
csendes szobámba a hideg szél be-beront,
hogy nyugalmam, kényelmem, megalázza.

Csak egy sorsom van, nincs másik
a messzeség csapdái várják az életem,
a ciklon ember helyett varjakkal komázik,
ki döntött rólunk, már csak azt kérdezem.

2013. november 18.