Még nem zúzmara, csak az első, őszi dér,
egy régi szeptemberről édeset mesél,
még messze a készülődő fagy és a tél,
de kályhámhoz telepszik a behorpadt tér,
elmentek a fecskék, házamon denevér,
kertemben kókadt és reszeket a pipitér,
rám koppan a dió, hullik a falevél,
szőlőt rohaszt eső, dézsmálja seregély,
a nagy barna bánat, a szívemig elér,
de semmi sem erősebb a kis embernél,
füvet suhint  kaszám, kezem töri a nyél,
már korán este van, megnyúlik az éj,
a napfény is eloson, mint aki már fél,
az életem nem egész, már csak nem is fél,
nép szava zavaros, a színvonal sekély,
a logikát lenézik, a hatalom kevély,
a megértés felszínes, de a harag mély,
nem ijeszt szakadék, össznépi meredély,
látom a kiutat, van itt még száz esély,
amíg pirosan, forrón csörgedezik vér
ereimben, nem csíphet meg mihaszna dér.

2014. szept. 14.