Az egyik csak lop, fosztogat, a másik
elnézi, és mindenét oda adja,
van, ki a sötétre, árnyékra vágyik,
és van, aki fényre, melegre, napra.

Mások végleg e hon rabjai, röghöz
kötve, szenvedve is hűek maradnak,
akad, ki gazdagabb tájakra szökött,
messze száll, mint a költöző madarak.

Az egyik izzik, ön hevében ég el,
másik gazdagszik a többség hibáin,
tüzet rak naivan sok szegény Ábel,
parazsuk szétrúgja testvéri Káin.

Ki koldusnak nyújtja az utolsó ingét,
a télben, fagyban sem érez hideget,
reménnyel töltik el biztató Igék,
egyik imádkozik a másik helyett.

Alattam paripa nem ficánkolhat,
pompás lovamra büszke nem lehetek,
kocsimhoz kötök szomorú szamarat,
vele döcögöm végig az életet.

2015. 01. 05.