56 indulója

Csoda e gyönyörű Beethoven nyitány,
mely áthullámzik a télies tereken,
forradalom, lendület, iram és talány,
e silány jelenben pátoszát keresem.
Azok a harsonák, mély, dübörgő dobok,
sírnak a fuvolák, jajgatnak hegedűk,
még két évszázadon is hozzám átdobog,
zengve gyászt, diadalt és féktelen derűt.
Idézem magamban azt az ötvenhatot,
eltölt a harcok szaggatott, vad himnusza,
egy holland gróf, aki már régóta halott
üzen, biztat, de hazudik Európa.
Szürkére koptak a rőt őszi nádasok,
nyakunkba szakadtak a ciklonok, krízis,
és én dúdolva most is velük dohogok,
honnan e szellemi, magyar paralízis.
Már bénult a tó, hegy és halott a berek,
majd nyáron biztat, bólint barna buzogány,
hamisan dirigálnak a karmesterek,
már áthullámzik rajtam e remény-nyitány.
Őrzöm magamban a hangokat akkordot,
nem vehették el tőlem a szót, a zenét
a csörömpölő, vacak”testvéri„ tankok,
havazik a dallam, jöhettek hópihék.