Valamikor így állt, Hajas
ősapám a tűz fölött,
mikor őrködött.
Hajnalt figyelt, nappalt és estét,
és örült, amikor érkeztek a fecskék.
Tekintetében virág nyílott,
hűs szellő simította homlokát,
éltető esőt köszöntött,
és a tavaszban a rönk fölött
figyelte a rügyek pattanását.
Napok között gyűjtött mesét,
és olykor nekifeszítette cseres arcát
a jó szelek járásának.
Pásztó, Mátraszőlős között
hallgatta a méhek zümmögését.
Az időtérben, csak pontnak számított,
de emberként élt,
görcsös cserfa-botjával,
amerre járt
óriás jelként állt.
Gyógyfüvet ismert, virágot,
a mező kertjében, embert, állatot
gyógyított, békével feküdt,
s a harmatokkal kélt.
Napok ébredtek, múltak így,
kalapján pihent a por, s a vidék
esténként kunyhója előtt mesélt.
Szemében nyolcvanszor érett be a
búzakalász, Kövicses patak látta--
kiszínezte fekete haját a dér.
...emlékszik még rá az öreg kanász,
a vén-diófa az úton, amerre járt.
Az emlékezetben felrémlik még néha
az öreg őr, aki fölött most a változó
térben az örök idő áll már őrt.
--Különben a régi, régi ősöm fölött,
aki a réten, s a mezőn őrködött,
akinek hangjában a dal tovább él,
Hajas nagyapám fölött ma
örökké élő dalokat fütyül a szél.
