Napok között hordozta életét,
s olykor nekifeszítette cseres arcát
a jó szelek járásának, s a méhek
zümmögésében érezte, hogy él.
Az időben, csak pontnak számított,
de görcsös cserfabotjával,
amerre járt
óriásként állt.
Gyógyfüvet ismert, virágot,
a mezőkertben, embert, állatot
gyógyított, és örült, és élt.
Ahogy a napok keltek, úgy
múlt felette az idő is.
Hajnalokat, estéket temetett,
és szemében nyolcvanszor
érett be a búzakalász--
kiszínezte dús fekete haját a dér.
Emlékszik még rá az öreg kanász,
a vén diófa az úton, amerre járt.
Felrémlik még emlékezetben is néha
az öreg őr, ki fölött már az idő áll őrt.
--Különben az őr fölött,
aki eddig őrködött,
tavaszi dalokat fütyül a szél.
Pásztó, 1977. május, 10.