Régen úgy szerettem, megéltük korát,
megültük rendesen a disznónak torát.

Nem rohant senki, körülülte az asztalt este a család.
Volt munka előtte bőven, de estére kicsit a nyüzsgés elcsendesült,
s az asztal is temérdek jóval megterült.

Az asszonyok is kicsit fellélegezhettek,
mikor már a népek az asztalnál a húslevesből szedtek.

Egy valaki még nem volt köztük.
Én, ki a zsírt sütötte,
orromat pedig már a konyhából áradó
finom levesillat megütötte.

A bentiek nem feledkeztek el rólam, váltottuk egymást.
Mindig volt, ki jöjjön,
nehogy levesem kihűljön.
Mert olyan húsleves, mint akkor, nincs máskor soha,
benne van minden, a disznónak színe-java,
sok friss íz, gondos asszonyok keze-nyoma.

Elénk rakták később a még sercegő,
illatos, pecsenyét-kolbászt-hurkát csemegeuborkával,
mi közben ittunk pár pohárkával.

Előkerült sok régi történet, napi dolgok.
Én úgy éreztem akkor,
hogy együtt lehetünk, mindenki boldog.
Olyan volt, mint egy ünnep!

Csak néztem őket, a családomat,
ahogy mindenki mindenkinek örül,
gyerek, felnőtt, mindenki ott ült az asztal körül.

Magamban azt kívántam, maradjon így az asztal, a szoba,
s ne múljon el ez az este soha.

Sajnos, elmúlt, kiveszett,
mint családunkból a régi emberek.
Ma már disznóvágásnak sincs nyoma.
Odalett a sok boldog vacsora!

Az asztal még Apámnál megvan,
nem ül már körülötte senki, a fészerben pihen.
Várja, mint én, hátha visszajön, s lesz még ilyen.

TM