Tisztelettel ajánlom, a tegnapi ünnepségen kitüntetett Magyarerő-s társunknak ezt a verset. MEGÉRDEMELTE! Szeretettel gratulálok hozzá, baráti üdvözlettel!

Áll az öreg Magyar pőre tisztaságban,
makulátlan vasalt nemzetőr ruhában.
Szeme tükre tompul, messze távol réved,
mint ki újra éli,  elmúlt ezer évet.

Áll, figyel, nem mozdul, egyenes tartással,
farkasszemet néz a háborgó világgal.
Melynek oltáránál sosem adakoztak,
tolvaj ordas eszmék lopva gyarapodtak.

Kinek élete harc, ősei szelleme
Ügyek a vénapja, az anyja Emese!
Magyar szót kiált az, dalol teli szájjal,
Duna, Tisza fölött, hol a Turul szárnyal!

 Magyarként érez az, ha kell sír, vagy kacag,
számára a NEMZET sosem lim – lom, kacat!
Mozdulatlan néma, utol érte sorsa,
piros dobozt szorít, kiszáradt a torka.

 Kemény legény maradt, bár elszálltak évek,
most is leküzdi az illetődöttséget.
Megszólal, arccal a székek felé fordul,
Mennydörög az ige, mint a harang kondul!

 Ki ő valójában, megvilágosodik?
Bár szeme sugara most homályosodik.
Mert a tisztességet soha nem foltozta,
az ki becsületes, lelkében hordozza!

 Nem nőtt óriássá, sem jobbos, se balos,
Futóindaként lett Kasza Marton Lajos.
A Magyarerő-ért szolgált minden tette,
Ezért lett hát e nap, ily mód kitüntetve!