Melegít, meddig elér a takaró,
az önámításod finom Palástja,
de nyugalmad, akár a tavalyi hó
eltűnt és meginog, remeg a bástya.

Már hűvösebbek ott, kinn az éjszakák,
megtört a víztükör, zuhog a sötét,
lelkedbe lopja magát a zord világ,
ilyenkor keresed valaki kezét.

Kínokat kínál a világi Hádesz,
fázol, dideregsz, nem véd már takaró,
a gyanús, langy meleg lassan odalesz,
benned poshad még a rossz, tavalyi hó.

A gyermeked vádja, vagy szeretete,
mélyíti, oldja régi sérelmeket,
gomolyog benned sötéten az este,
most feléjük nyújtsd megfáradt szívedet.

Mert elfogy az esély, beszűkül az ég,
Palástod rövid, szegényes és rongyos,
már csak a lelkednek békéje a tét,
önámítás vétket tisztára nem mos.

2014. szept. 14.