Szeretettel, az én változatomat szintén, valakinek adresszáltam.

Amikor lankadni kezdett. Rogyadozó térdekkel imbolyogva, hétrét görnyedve. Elkaptam, megtámasztottam.

Éreztem a súlyát kissé ernyedten állt.

Nem, nem adhatod föl! Küzdened kell tovább! Akik itt vannak azt várják, te mikor szólalsz meg! Mit mondasz! Mert amikor a hangodat halljuk, olvassuk amit leírsz, tudjuk a remény él!
A remény nem halhat!

Mert ezt te tudod elmondani, ha kell az egekig zengeni! Ha a harangok meghalnának, nem lenne sem áldás, sem fohász többé! Harcolj küzdj tovább. Ha újra felegyenesedsz, látni fogod azokat az arcokat, kik sápadtan várakozóan néznek, és megnyugodva nyugtázzák, meg vagyunk mind. Harcolunk tovább, mert itt vagy!!  

Teljesek vagyunk, nincs baj! Nem is lehet baj ha te még szólni, küzdeni tudsz! Holnap új nap lesz, és holnap újra győznünk kell, a csapatért, egymásért! Ha majd akkor én heverek porba sújtva, valamiért reményemet vesztve.

Te leszel, aki eszembe juttatod!
Zoli állj föl, küzdj!

Küzdj tovább, itt a jobbom, fogd, segítek csak gyere!
És én,
Én könnyes szemmel csak egy szót tudok mondani.
Köszönöm!
Elfogadom a felém nyújtott jobbot. Talpra állok és harcolunk tovább, egymásnak vetve vállainkat! A hegedű vonója, újra, a legszebb dallamokat csalja elő húrjaiból.
Mert az Isten így rendelte, így akarja.