Erdő mellett laktunk, az első ház volt a miénk az utcában. Tanyavilágban éltünk, ahol sok jó, és sok rossz dolog történt velünk. Édesanyámmal, abban az időben, többnyire ketten voltunk.
Egy bátyám, aki még otthon lett volna - a 9 testvérem közül -, más utakon járt. Sokat sírtunk együtt, és nevettünk. Az időnkénti nélkülözés ellenére, az utolsó egy évben különösen nagyon boldogok voltunk. Szegénykémnek, nagyon fájtak a lábai. Hatalmas visszerek voltak a mindkét lábán, emellett, szív-és cukorbeteg volt. Időnként be kellett mennünk a városba, ha valamit vásárolni kellett. Ha tudtam, akkor ezeket a dolgokat én intéztem, sőt az inzulin beadására is engem tanítottak meg. Figyeltem az étkezésére, mert el mondták ez mennyire fontos.
      Ekkor, 14 éves voltam, és már két műszakban dolgoztam. Ha délutános voltam, este későn kellett hazamenni. A várostól hazáig körülbelül, fél útig volt világítás, utána a koromsötét. Számomra, szörnyű érzés volt a világosból a sötétségbe belemenni. Ahol persze, azt sem tudtam mi vár rám.
       Ma már ezt nem igen merném megtenni. Olyankor, kicsit mindig meghaltam. Rettegtem a váratlan támadástól. Állat, vagy embertől egyformán féltem. De, az angyalok vigyáztak rám.
      A biciklim nem volt megbízható állapotban. Gyakran leesett róla a lánc, éppen akkor, amikor a sötét erdő alatt tekertem hazafelé. Olyankor, - félelmemben -, a fáknak is embert láttam.  Időként előfordult, hogy ha esős idők voltak, az erdő alá vaddisznók jártak dagonyázni. De, hála Istennek, egyszer sem találkoztam velük!   Onnan, menekülési lehetőségem sem volt, mivel az út egyik oldalán az erdő, másik oldalt egy kerítés volt. Ennek tudatában, ha lehet, még vacakabbul éreztem magam.
 Ezt fokozta, amikor gyalog kellett járnom, mert elromlott a biciklim.                              
       Édesanyám, nagyon sajnálta, hogy olyan körülmények között kell esténként kislányként járnom, ezért, annak ellenére, hogy nagyon fájtak a lábai, - és persze, ő is félt a sötétben -, időnként eljött elém a fő úthoz, ahol egy sorompóval ellátott vasúti átjáró volt. Ott találkoztunk esténként, hogy ne kelljen egyedül megtennem a sötétben, azt az 500 métert az erdő alatt.  Nagyon boldog voltam, amikor közeledtem, és láttam az alakját ott álldogálni. Olyankor én voltam a világon a legboldogabb gyermek! Szólongattam, hogy tényleg ő van e ott. Ketten is féltünk, de azért könnyebben viseltük a félelmet egymás oldalán.
      Igaz, hogy még nagyon ifjú voltam, mégis végtelenül hálás voltam neki, amiért ilyen áldozatot hozott értem. Büszke voltam az én anyukámra, mert mindennap, amikor el tudott jönni, egy hőstettet hajtott végre! Többszörösen is. Ettől az időtől számítva még 2-3 hónapot tölthettünk együtt, mielőtt végleg elköltözött. A rosszullétei, és fájdalmai ellenére, kitartott mellettem, meg tett mindent, amit csak tehetett. Vigyázott rám, amíg csak lehetett.  Csak azért, mert szeretett…

2016.okt.24. B.Sz.Éva