Szép Zalának sok erdeje,
kristálytiszta lehelete
üdítette e vidéket,
melyről nektek most mesélek.
Valamikor réges-régen,
lombos erdő rejtekében
télen nyüzsgő élet zajlott,
erről nem mindenki hallott.
Szüleivel egyik évben
kicsi lány élt ott szerényen,
bronzos copfja, mint a selyem,
vállán táncolt elevenen.
Négy hónapig tartó csoda,
gyermekkora aranykora.
Járt osztatlan iskolába,
rögtön lett néhány barátja.
Betűvetést itt tanulta,
s miután a leckét tudta,
drága szüleinek hála
nagy volt az ő szabadsága.
Várta könyvtár, kirándulás,
meg színjátszó előadás,
de szívét az erdő húzta,
indult felfedezőútra.
Lelke madarakkal szárnyalt,
s csalt ajkára pár vidám dalt.
Akármerre nézett, lépett,
átölelte a természet.
Mélyen aludt már az erdő,
havat szitált rá a felhő.
Zúzmarás ág földig hajolt,
Itt-ott harkály kopogtatott.
Patak vize nem csordogált,
fagy varázsolt rá jég csodát.
Ezüstfényű csillogása
csalogatott csúszkálásra.
Kis fenyőfa nagy ház mellett
ácsorgott és úgy didergett,
magját a szél terelgette,
fenyőerdőből elcsente.
Magányos volt és oly árva,
sehol egyetlenegy társa.
A kicsi lány megsajnálta,
szalmát hozott minden ágra.
Betakarta, becézgette,
lyukas lavórral lefedte.
Naponta meglátogatta,
az ágait cirógatta.
Tél elillant, jött a tavasz,
a kis fenyő maga maradt.
Sok nyár és tél telt azóta,
s nem szól már katonanóta.
December van, jeges szél fúj,
Szívemből feltör a régmúlt,
és szemeim ködfátylán át
látom fenyőm, mint rég - árván.