Az én Édesapám egyszerű ember volt,
Melegszívű, szerény, aki házasodott életének delén.
Ifjú arcát ezért csak fényképről láttam,
Társai körében vidámnak találtam.
Jóképű fiatal a fénykép közepén,
Éjfekete haja hátrasimul fején.
Kimondottan csinos, sportos öltönyében,
Népszerű lehetett a lányok körében.
Megjárta a frontot, de nem jószántából,
Sérülteket mentett a véres csatákból.
Mire hazakerült, s talpra állt nehezen,
Negyvennégy is elmúlt, mikor megszülettem.
A mindene voltam, imádott kislánya,
Az ő szemefénye, és a boldogsága.
Büszkén biciklizett velem az utcában,
Megkérdezték tőle: - a kis unokája?
Kislány korom óta a csokit kedveltem,
Ezért hát csokival járt mindig kedvemben.
Őzike, Mitugrász, meg a Gránát kocka,
De a legfinomabb tán a Melódia.
Asszonnyá lett lánya, s megvalósult álma,
Mikor megszületett fiú unokája.
Gyermekké vált újra, s együtt játszadoztak,
Kétéves gyermekkel közös dalt dúdoltak.
Lányok a faluban énekelte papa,
És pontos szöveggel folytatta unoka.
Ahogy cseperedett - pedig fájt a lába,
Örömmel vitte el zeneiskolába.
Később keveset szólt, csak ült foteljében,
De nagyon boldog volt családja körében.
S mert az élet véges, sajnos nem láthatta,
Milyen csodás dolog a művészdiploma.
Végül az iszonyat, az a legszörnyűbb nap,
Mikor szegény szíve örökre megszakadt.
Én is ezt éreztem, és megfordult a világ,
Elvesztettem Őt, a legjobb Édesapát.